/>

Büszke lehet magára a NOB, az olimpiai megnyitót még mindig többen nézik, mint Michael Jackson búcsúztatóját. Lement egy újabb tömeghisztéria, pedig volt egy ember, akiből egész életében túl sokan csináltak túl sok pénzt, és nem lehetett hagyni, hogy a halálában ne ugyanezt tegyék vele.

Nem lehet szidni persze az átlagembert, aki szerette MJ zenéjét, és most szívesen gondol rá néhány percet-órát, a világ legtermészetesebb dolga ez. Az viszont, bármilyen racionális is, mégis nehezen eltűrhető, ahogy a médiahiénák a halála pillanatától körbeállták a testét, és addig cincálják, amíg csak lehúzható bőr van rajta. Sokáig lesz még. És nem az az igazán visszataszító, hogy most írnak róla. Hanem az, hogy miután az elmúlt minimum másfél évtizedben az egész sajtó, amikor vele foglalkozott, a rá szórt mocsokkal volt tele (joggal vagy jogtalanul, már részletkérdés), most hirtelen rájön, hogy mennyire szerették is szegényt. Kurt Cobain volt ennek az eddigi utolsó, borzasztóan szomorú példája, egy ember, aki egész életében a szeretet és igazi megértés hiányától szenved, a halála után pedig kiderül, hogy mindenki a legjobb barátja volt. És ebben igenis bűnös mindenki, aki a zenéjén túl is csámcsogott rajta életében, most pedig látványosan sajnálja. Vagy akkor nem kellett volna beszélni, vagy most kellene hallgatni. Mesélhetjük a nagy poént, hogy miben különbözik Jacko és a Beatles, és szörnyülködhetünk, hogy jé, tényleg kopaszon halt meg, csak gyógyszerekkel a gyomrában - a kettő csak együtt teljesen hiteltelen.
 
Hozzájárul persze mindehhez a család és a baráti kör is. Egy búcsúztató rendben van, de talán az a giccstömeg, amit bemutattak, nem méltó egyetlen emberhez sem. A színpadon pityergő gyerek nagyon megrázó kép, és persze az is természetes, hogy szinte mindenki szerint a saját apja a tökéletes (csúnyán cinikus beszúrás: különösen a temetésén). De ez egy intim dolog, egyszerűen senkinek semmi köze hozzá. Gyászoljon csak a világ, de vannak pontok, amikor illendőbb, ha becsukjuk az ajtót, és nem kétmilliárdan próbálnak szörnyülködni, hogy neked tényleg olyan rossz, meghalt az apád?
 
Mert alapvetően arról van itt szó, hogy meghalt egy ember. Akit nem kellett szeretni, nem kell most sem, lehet érdeklődni, mi a helyzet vele, de mindettől függetlenül a kulcsszó most már az, hogy akármilyen is, de ember volt. Az embereket pedig haláluk után hagyhatnák békében nyugodni.

A bejegyzés trackback címe:

https://gulyas.blog.hu/api/trackback/id/tr881236433

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Mitya Ivanov 2009.07.09. 17:48:18

JA
pont ezen gondolkodtam én is. A halála előtt pár nappal végigolvastam pár cikket ami róla szólt. És a kommenteket is. Akik mindenféle negatívumot írtak róla, azok nem hiszem hogy egyszer is kimondták azt, hogy jaj de szerettem MJ-t, kedvenc énekesem, táncosom stb.
A probléma azoknál van, akik a halála előtt nevetséges jelenségként kezelték, azzal dobták fel az olvasottságot, aztán a halála után ugyanazt teszik szeretettől vezérelve.
Koncentráljunk a zenéjére, abban szerintem nincs vita, hogy azt el kell ismerni.