Köztársasági elnöknek lenni felelősség. Nem a hivatali idő öt vagy tíz évén keresztül, hanem élethosszig - ebben is különbözik ez minden más politikai pozíciótól. És erre oda kell figyelni. Mert biztos kényelmes a Sándor-palota, biztos jólesik a visszavonulás után is mindhalálig folyósított magas nyugdíj, és biztos nem a legnehezebb politikai feladat minden évben megírni az újévi beszédet. De ez nem minden, mert vannak helyzetek, amikor az elnöknek ki kell állnia az ország elé, és szólni minden magyarhoz.

A mostani iszapkatasztrófa például pontosan egy olyan helyzet, amikor a nemzet egységét kifejező elnöknek kötelessége megszólalni. Nem azért, mert bármit is segítene ezzel, hanem mert protokoll, mert alapszintű illedelmességi követelmény, és mert ilyenkor, amikor egy szinte soha nem látott helyzetben sok magyar van hatalmas nagy bajban, akkor az emberek embere nem hallgathat. A minimum, amit meg kell tennie, az az, hogy odaböffent annyit, hogy veletek vagyok, de jobb esetben, különösen ha ilyen sportos, akkor tényleg ott lenni, és a helyszínről irányítani.

Ehhez képest ki volt az első az eddigi elnökeink közül, bőven megelőzve még a mostanit is, aki vette a fáradságot egy részvétnyilvánításra?

Göncz Árpád.

Nem volna illendő egy ilyen katasztrófa kapcsán politizálni, úgyhogy maradjunk csak röviden annyiban: van kitől tanulni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.