A határon túli magyaroknak tervezett választójog belengetésével nem az a baj, hogy állítólag bebetonoznák a hatalomba a Fideszt. Egyrészt ezt nem igazolta senki és semmi (az ugyanis, hogy ott sokan vannak, ha megjelenik Orbán, nem jelent semmit, a Fidesz utcai mozgósító ereje itthon is nagyságrendekkel nagyobb volt még akkor is, amikor az MSZP simán verte őket), másrészt ha elfogadjuk, hogy döntsön a nemzet, akkor a döntésüket is tolerálni kell. Tessék, itt van lassan öt hónapja a második Orbán-kormány, aztán összeomlott eddig az ország? Nem.

Még az is mellékes ellenérv, hogy a Fidesz hazudott, ha kiderül, hogy mégis megadják az állampolgárságot. Nyilván eddig mindig ennek az ellenkezőjét mondták, még kormányra kerülve is, de ugyan tegye már fel a kezét, akit meglep, hogy egy politikai erő hazudik. Nem, nem itt van a gond.

A határon túli magyarok ugyanolyan magyarok, mint mi, határon inneniek. Egy dologban azonban lényegesen különböznek tőlünk: ők nem élesben tapasztalják meg a magyar kormány minden lépését. A szimbolikusokat, azokat igen. És persze azok is fontosak. De a gazdaság, az egy más téma. És hazudik, aki azt mondja, hogy az nem fontos. És ugyanígy fontos a mindennapi élet egy csomó aprósága, aminek semmi köze ahhoz, hogy piros-fehér-zöld. Nem a magyarságteljesítményről van itt szó. Hanem arról, hogy aki azon a területen él, ahol a magyar kormány döntései határoznak meg mindent, az kompetensebb a magyar kormány megválasztásában, mint aki ugyanolyan magyar, csak épp nem ettől a kormánytól függnek a szabályok körülötte. Nem kell attól még a határon túliaknak asszimilálódniuk - de ne is akarják megmondani, nekünk milyen legyen.

Azt ugyanis úgy hívják: más farkával verni a csalánt.

És nagyon veszélyes játékba kezd a jobboldal, amikor a szavazójog kérdését a magyarságteljesítmény szemszögéből világítja meg. Pedig itt nem akarja elvenni senki senkinek a magyarságát. Csak azt akarjuk: olyan emberek szavazzanak, akik a szavazatuk minden következményét a saját bőrükön élik meg.

Az e heti háromnapos parlamenti ülés legszomorúbb tanulsága, hogy Magyarországon ma mennyire nincs ellenzék. Beterjesztett pedig a kormány jó sok javaslatot, amik iszonyatosan nagy vitákat generálnak a médiában és a közbeszédben egyaránt, jönnek az érvek pro és kontra, egyedül az ellenzék...az ellenzék, az csöndben van.

A Jobbik azt mondja, azért nem jó a kormány politikája, mert legyen még radikálisabb (még balosabb, hogy visszacsatoljak a hétfői postra). Az LMP szerint alapvetően a tempó a rossz, meg több társadalmi egyeztetésre van szükség, de sokmindenben támogatásra méltó, amit terveznek. Az MSZP meg elvan, és teljesen meglepetésszerűen még mond is értelmes dolgokat néha, ami persze az elmúlt nyolc évük után tökéletesen hiteltelen tőlük, legalábbis képzeljünk el egy extraadóvitát, ahol a legfelkészültebb hozzászóló Baja Ferenc. Vicces, nem?

És egyébként is: nézzünk csak végig az ellenzéken. A szociknak, úgy tűnik, lazán fontosabbak a belső harcok, mint az, hogy kicsit kontruktívellenzékieskedjenek, vagy hogy legalább erősen odacsapjanak a kormánynak. A Jobbikról kábé semmit nem tudni, amióta a Parlamentben érdemi munkát is kell végezni, azt a pofont, ahogy a Fidesz kikapta a kezükből a szimbolikus nagymagyar témákat, azóta sem tudták kiheverni. Az LMP meg úgy van, elvan, de igazán semmi egységes összkép nincs arról, mit akarnak, és ott van náluk is a Jobbik problémája: valaki a leglelkesebb támogatókon kívül fel tud sorolni kapásból mondjuk három komoly dolgot, amit az LMP csinált május óta?

Pedig a kormány adja a lehetőséget, hol lehet megfogni őket. És az igény meg is van rá, csak nincs hol előjönnie. Elég csak megnézni az őszi választási eredményeket: a Fideszre szavaznak messze a legtöbben, a nem szavazók aránya pedig botrányosan magas. Nincs kinek hinni.

Az energiaszektort terhelő különadó ötvenszázalékos társaságiadó-emelésnek felel meg, ami rossz üzenet a befektetőknek. Márpedig e szektor beruházásai hosszú távra meghatározzák az ország fejlődési lehetőségeit.

A szociális gondoskodás látszatát keltő jogszabály számos kételyt vet fel. Egyrészt azzal fenyegeti a befektetőket, hogy ha túl nagy haszonnal működik a vállalkozásuk, akkor a kormány lefölözi a haszon egy részét. Ráadásul nem szektorsemleges megoldásokkal, hanem az egyes ágazatokra célzott, a piacgazdaság működésének alapjait megkérdőjelező módszerekkel, amelyek hátrányosan megkülönböztetik a legjobban teljesítőket.

A befektető ebben az ágazatban jóval gyanakvóbb, s csak akkor dönt fejlesztésről, ha többszörösen be tudja biztosítani a megtérülést. Ezért a kormánynak nagy óvatossággal kellene eljárnia. Egyrészt, mert az ország jövője függ attól, milyen súlyú befektetést sikerül bevonni, másrészt, mert a gazdasági nem pörgethető fel, ha e szektorban egyébként jól működő vállalatokat a kormány hátrányba hozza a térségbeli versenytársakkal szemben. A versenyhátrányt e vállalkozások általában úgy egyenlítik ki, hogy a többletterheket áthárítják a fogyasztókra. Vagyis fennáll annak a veszélye, hogy a kisember fizeti meg a piaci viszonyokat torzító kormányzati beavatkozás árát. Ezzel adtunk egy pofont annak a szociális igazságosságnak, amelynek jegyében a kormány a távhőszolgáltatás tarifáit támogatja a remélt bevételekből.

fidesz.hu, 2008. november 12.

Nem akarok kommunistázni, de ilyen szélsőbalos beszéd a Parlamentben utoljára Kádár szájából hangozhatott el, mint amit most Orbán levágott. Nehéz tartalmilag minősíteni a miniszterelnöki beszédet, de valahol a sírnivaló és a botrányos szavak környékén találhatók a legszemléletesebb jelzők, ami pedig a stílust illeti, hát az minden várakozást alulmúlt, pedig itt aztán elhihető, sok nagy reményt nem lehetett táplálni előre.

Itt ez a két hihetetlen gondolat. Az egyik a nyugdíjpénztárak kérdése. Ne is csak azt számoljuk, ezzel mennyivel többet vesznek ki a zsebünkből. Igen, igaza van Orbánnak, a magánnyugdíjpénztári tagságban is van egy adag kockázat. De ki, ugyan kicsoda fogja garantálni nekünk, hogy ha a nyugdíjbefizetéseinket odaadjuk az államnak, akkor ahhoz nem fognak hozzányúlni? Ugyan ki merné ebben az országban az összes, öregkorára félretett pénzét odaadni Orbán Viktornak, hogy majd ő vigyázzon rá, és őrizze meg? Úgy természetesen, hogy ha majd új miniszterelnök lesz, akkor majd ő fog vigyázni ugyanarra a pénzre. Majd nem nyúlnak hozzá. Aha, nagyon hihető. Másrészt oké, hogy senkit nem lehet rákényszeríteni a magánnyugdíjpénztárra, de akkor miért akarnak akárkit is kikényszeríteni belőle?

Aztán ott a lerágott csont, a fizessenek a gazdagok. A multik. Akikről majd szintén elhisszük, hogy nem fogják átterhelni majdnem az egész válságadót ránk. Ja. Biztos.

No és persze a stílus az egész mögött. Hogy a mi pénzünkkel csak ne tőzsdézzenek. (de, csak csinálják, attól lesz több) És ez volt talán a legszomorúbb, mert ezt a hozzáállást egységesen elfogadta az ellenzék is. Ultrabal, de annyira ultra, hogy az már szégyen.

És most ezt kapjuk. Mert ezt el lehet adni.

Egy azonban biztos. Hogy ha így maradunk, akkor az egész rendszerváltásnak nem volt sokkal több értelme, mint hogy szebb lett a címer.

Igen, megvalósult. Pontosabban legalább a budapesti. De itt aztán teljesen. Orbán egyébként is megmondta, hogy a nemzet visszakapta a fővárosát, úgyhogy büszkén jelenthetjük innen, a Nemzet (és nem a Magyarok, mert az Staudt szövege volt) Fővárosából, hogy bizony itt már teljes az együttműködés.

Fidesz? MSZP? LMP? Jobbik? Ugyan. Méghogy különbségek! Csak meg kell találni a megfelelő témákat, amiben meglehet az egyetértés, és olyan nemzeti együttműködés lesz itt rögtön, hogy csak csuhaj. Ráadásul Budapest Tarlós szerint most egyébként is kritikus anyagi helyzetben van - ehhez képest szinte gyönyör, hogy az első olyan téma, amiről teljes összhangban szavazott igennel a fővárosi közgyűlés, épp gazdasági.

Mégpedig a főpolgármesteri fizetés - amihez az itteni szabályok szerint hozzá van kötve a többi képviselőé is.

Bocs, demagóg voltam.

Orbán Viktor céljai kettősek, és ez így természetes. Hiszen Orbán egyrészt Magyarország miniszterelnöke, akinek ebbéli pozíciójában fontos, hogy az országnak jó legyen hosszú távon is. Másfelől viszont Orbán pártpolitikus is, akinek érthető célja, hogy 2014-ben megnyerje a választást. A kettő pedig nem mindig összehangolható - erről bőven elég, ha kimondjuk a Gyurcsány nevet. Exminiszterelnökünk előbb lepusztította a gazdaságot, de mivel csak hosszú távon ártott, röviden meg jó volt minden, megnyert egy választást, utána pedig elkezdte rendbekapni az országot, ami még sikerült is volna, ha nem jön közbe a világválság, csak éppen politikailag lehetetlenítette el totálisan magát.

A mostani kormánytervekben nem is az az igazán érdekes, hogy jók-e, és hogy sikeresek lesznek-e. Ez gazdaságpolitika, ezen lehet vitatkozni, de szűken értelmezve mégiscsak szakmai kérdés. Ami ennél sokkal izgalmasabb: tényleg sikerülhet-e ezt eladni? Lehet-e olyan jó a kormánykommunikáció, hogy népszerűek maradjanak? Ebből a szempontból próbálkozik most Orbán valami nagyon nagy újdonsággal, és hatalmasat kockáztat. Mert ha nyer vele, akkor akkorát nyer, ami még a mostaninál is nagyobb lesz. Ha viszont bukik, minimum annyira fogják utálni, mint Gyurcsányt. De talán még jobban is, mert GyF legalább a választás után elmondta, hogy szar lesz minden.

Nem akarok előre ítélkezni, és csak szurkolni tudok Orbánnak, hogy kapja össze a gazdaságot. De borzasztóan érdekel: tényleg képesek lesznek beadni a jónépnek, hogy a multik az adóikat nem terhelik át röhögve rájuk? Tényleg nem fog senki sem belegondolni az összefüggésekbe, ha majd most emelkednek az árak? Mert tény, hogy nem a kormány emeli majd meg őket. Vagy talán majd még ezt is felhasználják, hogy példálózzanak a gonosz multikkal, akikkel szemben állva vívja a kormány a hatalmas gazdasági szabharcot? Egyszóval: komolyan képes lehet a Fidesz kormányon is elhitetni a csomó barommal, hogy a ne az emberekkel fizettessék meg mondatnak van értelme?

Ha igen - hát akkor borzasztó nagyok.

Nem tudom, van-e olyan olvasó itt, aki most hülyének érzi magát, amiatt, hogy ha íratnának vele egy összegzést, ő mit tenne be az alkotmányba a közpénzügyek szabályozásáról, nem jutna hirtelen eszébe semmi értelmes. De ha van, akkor nagyon gyorsan meg szeretném nyugtatni: nincs egyedül. Az ÁSZ-elnöknek se sikerült.

A közpénzügyek szabályozása az alkotmányban
 

(...)
a preambulumban egyebek mellett utalni szükséges

- a Magyar Szent Koronára, mint kiemelkedő történelmi ereklyére,

- a kereszténység hatására a nemzet erkölcsi tartásának kialakulásában, megszilárdításában

Nem vitatható el persze sem Domokos Lászlótól, sem a számvevőszék egyetlen vezetőjétől vagy dolgozójától sem a jog, hogy fontosnak érezzék mindezt. Ő dolguk, még ha valószínűleg nem pontosan az ilyen kérdésekben adott vélemény miatt fontos az ÁSZ Magyarországnak. De legalább a címre figyelhettek volna, mert ebből most megint csak az jött ki, hogy a véresen komoly szándék ellenére is csak saját maguk kinevettetését érték el.

De egy vitás kérdést mégis sikerült tisztázni. Senki nem érti, miért nem képes a kormány végre benyújtani a költségvetés tervezetét, legalább a minisztériumoknak. Hát most már tudjuk. Nyilván kétségbeesetten gondolkoznak, a táblázatok melyik sorába lehet betenni pár idézetet a történelemről és a kereszténységről...

Köztársasági elnöknek lenni felelősség. Nem a hivatali idő öt vagy tíz évén keresztül, hanem élethosszig - ebben is különbözik ez minden más politikai pozíciótól. És erre oda kell figyelni. Mert biztos kényelmes a Sándor-palota, biztos jólesik a visszavonulás után is mindhalálig folyósított magas nyugdíj, és biztos nem a legnehezebb politikai feladat minden évben megírni az újévi beszédet. De ez nem minden, mert vannak helyzetek, amikor az elnöknek ki kell állnia az ország elé, és szólni minden magyarhoz.

A mostani iszapkatasztrófa például pontosan egy olyan helyzet, amikor a nemzet egységét kifejező elnöknek kötelessége megszólalni. Nem azért, mert bármit is segítene ezzel, hanem mert protokoll, mert alapszintű illedelmességi követelmény, és mert ilyenkor, amikor egy szinte soha nem látott helyzetben sok magyar van hatalmas nagy bajban, akkor az emberek embere nem hallgathat. A minimum, amit meg kell tennie, az az, hogy odaböffent annyit, hogy veletek vagyok, de jobb esetben, különösen ha ilyen sportos, akkor tényleg ott lenni, és a helyszínről irányítani.

Ehhez képest ki volt az első az eddigi elnökeink közül, bőven megelőzve még a mostanit is, aki vette a fáradságot egy részvétnyilvánításra?

Göncz Árpád.

Nem volna illendő egy ilyen katasztrófa kapcsán politizálni, úgyhogy maradjunk csak röviden annyiban: van kitől tanulni.